Az én édesanyám – gyermekkori emlékeim szerint – egyszerre főzött, mosott, takarított, gyereket nevelt, anya volt, szerető, és nem utolsó sorban a nógrádi szénbányáknál dolgozott, mint fizikai munkás.
Mivel nő, a fizetése természetesen nem érte el a férfi társai szintjét, pedig ő sem dolgozott lazábban. Munkanélküli férje, aki otthon a lábát lógatta, míg ő pénzt keresett, és nem főzött, nem mosott, nem vasalt, nem takarított, és főként nem nevelt engem és a nővéremet, anyámat rendszeresen megverte szíjjal, vagy megszúrta, vagy részegen beleverdeste a fejét a betonba azért, mert anyám már nem tudott több pénzt adni sörre.
És az én anyám csak hallgatott, csendesen, a félelemtől reszketve végezte a mindennapi robotot, a nem romák által megvetett cigányasszonyként, addig, amíg harmincnyolc évesen szó szerint bele nem rokkant, el nem küldték nyugdíjba, és meg nem szabadult rabszolgatartójától, a kényúrtól, az agresszív vadállattól.
A felszabadulása után a hagyományos „funkciói” megmaradtak. Továbbra is főzött, vasalt, mosott, takarított, a rokkantsági nyugdíjával még pénzt is szerzett, viszont megszabadult attól a tehertől, hogy kényurak kutyája legyen, és megvetett cigányasszony, aki a vállán hordta az egész családot. Úgy döntött, hogy gimnazistát farag belőlem, érettségizett fiatalembert, majd magyar szakos tanárt, aztán újságírót, és most, hatvanegy évesen azon munkálkodik, hogy a doktori címemet is megszerezzem. Mert még mindig én vagyok neki a mindene, az élete egyetlen értelme, és ezen nem is csodálkozom, mert én vagyok körülötte az egyetlen olyan hímnemű, aki nem akarja eltiporni, megverni, terrorban tartani. Aki felajánlja, hogy segít takarítani, aki távolról is rendezi az ügyes-bajos dolgait, aki nem akarja kihasználni sem őt, sem a többi nőt, hanem inkább tisztelni akarja őket azért, mert az egész családot viszik a vállukon, fizikailag, anyagilag, érzelmileg.
A nő a gyengébb nem. De a férfi gyengébb. Nem? – írta a gimnáziumi padra az egyik osztálytársam, egy lány. És valóban. A kilencvenes években megfogalmazott, kamaszkori gondolatok ma is érvényesek.
Az én anyám, a nem romák által megvetett cigányasszony, akit a párja szó szerint beledöngölt a földbe, a maga fizikai gyengeségében sokkal erősebb volt, és sokkal erősebb ma is, mint bármelyik nagy muszklival rendelkező férfi. Élete hatvanegy éve alatt állta a félelem próbáját, a gyermekszülések fájdalmát, a mindennapi megélhetésért való kegyetlen küzdelmet. Elmondhatja magáról azt, hogy ő, aki egy erdőszéli putriban született, ma már kétszobás lakással rendelkezik, és az a férfi, aki megnyomorította végtelen gyengeségében, az ma mások kegyelméből él, nincs egzisztenciája, nem szeretik, a gyermekei nem tartják vele a kapcsolatot, és úgy élte le az életét, hogy nem teremtett semmifajta értéket.
Anyám sorsában az a legfájdalmasabb, hogy nincsen egyedül a félelmeivel, a küzdelmeivel, a kihasználható gyengeségével a mai Magyarországon. Az emancipációs mozgalmak indulása óta eltelt szűk száz év után még mindig ott tartunk, hogy a nőket naponta meg lehet verni, meg lehet alázni, a kielégülés tárgyaként lehet kezelni, rabszolgává lehet nyomorítani. A férfiak jó részének a fejében még mindig nem szólal meg a csengő, hogy jelezze: a huszonegyedik században ideje lenne meghajolni a gyengébb, de igazából sokkal erősebb nem előtt.
A skizofrénián túl…
2010. október 3.
2006-ban borult el először az elmém. Aztán a rákövetkező évben beiratkoztam egy budapesti székhelyű amerikai egyetemre, s a napi tíz órás angol nyelvű beszélgetés és tanulás újabb homályt borított a tudatomra, de jól jártam vele. Kiderült, hogy nem csak átmeneti skizofréniás rohamom volt korábban, hanem tartósan skizoid vagyok, amit állandóan kezelni kell.
Azóta az ébredés utáni első pillanatok a még közeli álom nyugalmában telnek. Aztán pár perc és szétrobbanok. Elfog a kezelhetetlen rettegés. Összevissza cikázik az agyam. Hol, mikor, ki és miért bántott tegnap, és kik bánthatnak a mai napon? Hogyan lehet megúszni újabb huszonnégy órát? Jönnek sorra a feladatok, mert rengeteget dolgozom. Legalább öt-hat különböző munkám van, ezek általában tíz-tizenkét órás elfoglaltságot adnak, de túlélni is segítenek. Elterelik a gondolataimat arról, hogy kik, mikor, hol és miért üldözhetnek?
Immár három éve napi kilenc szem gyógyszert, erős idegnyugtatókat és a tudathasadást kezelő tablettákat szedek. Már nem hallucinálok, nem felejtem el a magyar nyelvet, nem kommunikálok kizárólag angolul magamban, és nem hallom a hozzám szólókat kizárólag angolul beszélni. Dolgozom keményen.
Három év alatt újságírói végzettséget szereztem, letettem egy középfokú angol nyelvvizsgát, másodéves doktorandusz hallgató lettem az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolájában. Óraadó tanár vagyok a Pedagógiai és Pszichológiai Karon. Mellette nyelvtant, irodalmat, angolt, németet, történelmet, természetismeretet és még két-három másik tárgyat tanítok Budaörsön egy multikulturális tanodában. Pályázatokat írok, neveléstudományi kutatásokat végzek. Mellesleg pedig a jelen írásban arról értekezem, milyen az élet a tudathasadás után. Iszonyú.
Hihetetlen kínszenvedés a nap minden másodpercében arra koncentrálni, hogyan maradjak ember. Hogy a bennem felszabaduló agressziót bájos nyulacskává szelídítsem. Hogy a jókedvű vicceket és poénokat ne gyilkos gúnyként éljem meg. Hogy egy-egy lazább, hanyagabb, az illemet nem ismerő ember kijelentéseit, aprócska válaszait ne kezeljem személyes sértésként, gyilkos támadásként, és ne reagáljak rá embertelen vadsággal.
Hallucinálni már rég nem hallucinálok, a tudatom sincsen meghasadva, de a személyiségem azért mégiscsak megkettőződött.
Kutató pedagógusként és gyakorló tanárként emberségre, tisztességre, az agresszió mellőzésére tanítom a kicsiket, az egyetemen pedig a leendő tanárokat toleranciára, a romák elfogadására. Arra, hogy vegyék észre egy másik kultúrához tartozó gyermekben is az embert. Nem tudják sem a kicsik, sem az egyetemisták, micsoda kínszenvedés lazának, jókedvűnek lenni az órán, úgy átadni a fejemben lévő tudást, hogy az minél közérthetőbb legyen, pedagógiailag minél hatékonyabb. Nem is sejtik, hogy az agyam egy másik dimenziójában a görög mítoszok szörnyeihez hasonló rémképekkel küszködöm. És miközben az emberség eszméjét és gyakorlatát tanítom, ádáz küzdelmet vívok önmagam féktelen indulataival.
A filmekben minket, skizofrén embereket, vagy inkább skizoidokat úgy ábrázolnak, mintha veszélyes őrültek lennénk, akiktől rettegni kell. De senki nem kérdezi meg tőlünk, vajon mi nem rettegünk-e jobban bárkitől és bármitől is. Senki nem gondol arra, hogy valóban menekülni kell-e előlünk, meg kell-e minket bélyegezni, vagy csak egyszerűen annyit mondani, hogy ez is egy átlagos betegség. Mert ha engem megkérdeznének, hogy mi van a skizofrénián túl, akkor egyszerűen azt válaszolnám: a kettős személyiség, amit szorosan egybekapcsol napi kilenc szem gyógyszer.
Szíj-szorító
2010. október 8.
Szíj Melinda kirobbanó jelenség. Középkorú, szürke adminisztrátornak tűnő, többgyermekes anya, akinek a torkában világkarrier égne, ha nem Magyarországra születik, de még így is felkavarja az egész hazai közvéleményt.
Az énekes olyan, mint egy romantikus mesebeli figura, akiről sokan tudják, hogy az év hangjának kellene lennie. Közben mégis a poklok poklát járja, pedig a rajongói minden szombaton ott ülnek a televízió előtt, és drukkolnak neki, hogy legyen elég kitartása.
Ha valakinek olyan hangja van, mint Szíj Melindának, és tudható, hogy nem csak a saját, hanem a hozzátartozói életét is megválthatja vele, akkor elvárható, hogy a családjától támogatást kapjon a céljai eléréséhez. De mégsem.
Szíj Melindát először egyik gyermeke kezdte ki, de neki ez megbocsátható. Nemcsak azért, mert megváltoztatta a véleményét. Hanem azért is, mert fiatal, és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a szűkebb iskolai környezetében kikezdték, mert az édesanyja őstehetség. Ugyanakkor amellett már nem lehet elmenni, hogy a szerelme is le akarta nyomni a víz alá ezt a nagyszerű asszonyt. A szóban forgó úr ugyanis bejelentette, nincs ínyére, hogy gondoskodnia kell a gyerekekről meg a háztartásról, amíg Szíj Melinda a fővárosban tartózkodik. Ezért Melinda válasszon közte és a Megasztár között.
Micsoda érvelés ez a hazai és nemzetközi karrier kapujában? Ez az asszony is csak a fakanalat, a főzést, a vasalást kapja az élettől? Nem valósíthatja meg önmagát a környezete szűklátókörűsége miatt? Lehet szerelemnek nevezni az önös érdekből való fojtogatást – a közös ünneplés támogató öröme helyett?
A semmiből felbukkant énekesnő többször is zokogásban tört ki, amin nem is lehet csodálkozni,. Nyilván már régen érzi, mekkora tehetség lakozik benne, amit végre szeretne megmutatni, még akkor is, ha állítja, hogy nem akar sztár lenni.
Szíj Melinda olyan ponthoz jutott az életében, amire biztosan nem volt felkészülve az első válogatások idején. Hiszen akkor még nem tudhatta, hogy mindenképpen veszíteni fog.
Először úgy volt, hogy egyik gyermekét veszti el, de szerencsére ő beállt a támogatók közé. Utána, az országos hírnévvel a háta mögött azzal kellett szembesülnie, hogy vagy feladja élete álmát, az éneklést, vagy – túl egy váláson – a második szerelméről is le kell mondania.
A meggyötört Szíj Melinda a szakítást választotta. Önmagát választotta, az álmait, minket. Mondhatnánk, hogy itt a happy end, mert az elnyomott nő megszabadult az egoista érzelmi zsarolótól. Felszabadult, a gyermekei jobb jövője mellett tesz hitet, amikor hétről hétre a színpadot választja – de azért ez még sincs teljesen így.
A zsűri a múlt héten, szombaton arra biztatta, hogy válassza az önmegvalósítást, a karriert, az országot, a közönséget, de ezért semmit nem adtak neki cserébe. Szíj Melindának ismét romokban a magánélete. És mivel láthatóan érző lélek, a hírnév és a csillogás aligha kárpótolja a szomorúságért, ami most sújtja őt.
A győri asszony sorsa szívszorító, vagy inkább Szíj-szorító. Bármi is történik a Megasztár döntői során, mindenképpen veszít, hiszen a magánélete már oda van. Bár szeretném, ha ő lenne az év hangja, de azért nem biztos, hogy ez így lesz. Vajon mi, akik élvezzük a hangját, akiknek örömet szerez hétről hétre, jelenthetünk-e mi annyit, hogy érdemes lenne lemondani értünk a lelki békéjéről, a családi harmóniáról?
Szendrőládtól Hencidáig
2010. október 11.
Hencidán csaknem ezernégyszáz ember lakik, akik közül nagyjából hétszáz vallja magát romának. Mégis attól zeng a sajtó, hogy a település jobbikos polgármestert választott, és a képviselőtestületben is többséget szerzett a cigányellenességéről elhíresült párt. Természetesen a szélsőségesek örülnek az eredménynek, mert hatalmas győzelemnek minősítik, de az igazság az, hogy a hencidai polgármesteri szék elnyerésében nem sok szerepük volt.
Hencidának 1990 óta független volt az első embere, a mostani új, jobbikos polgármester is nyolc éven át független önkormányzati képviselő volt, és csak idén tavasszal állt be a szélsőséges párt tagjai közé.
Hencidán nyolcéves huzavona zárult most le. A két évtizede a várost irányító, független Fónyad László politikai kakasviadala fejeződött be a kezdetben szintén független önkormányzati képviselővel.
A jobbikos polgármester nyilatkozta is, hogy sok cigánnyal jó kapcsolatot ápol, és ők tudják róla, hogy nem fajgyűlölő, ráadásul azt beszélik, hogy üzleti kapcsolatban is áll romákkal – már amennyiben a hitelezés annak számít.
A Jobbikhoz való csatlakozása azért jelez valamit. Már hónapokkal az önkormányzati választás előtt lehetett látni, hogy elsöprő lesz a Fidesz győzelme, ezért akár oda is beállhatott volna. De neki rokonszenvesebb volt a szélsőjobb. Egy olyan településen, ahol majdnem minden második ember roma.
A hírek szerint a jobbikos polgármesternek becsületes szakmája van, géplakatos, az viszont biztos, hogy nem rendelkezik elegendő szociológiai és történeti ismerettel. A romáknak valószínűleg Hencidán is vannak problémái, de ő így sem látott tovább az orránál. Csak a felszínt érzékelte, azt hitte – és valószínűleg hiszi most is -, hogy a felszínes, tudománytalan, cigánygyűlölő politika tudja majd kezelni a romák gondjait.
Nem szabad a hencidai jobbikos győzelmet azzal elintézni, hogy két független jelölt több éves harca zárult le. A voksok száma ugyanis árulkodó: 285 szavazatot kapott a jobbikos jelölt, ellenfele 132-t, azaz csak 57 százalékos volt a választási részvétel. A szavazásra jogosultak 43 százaléka nem mondott véleményt. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Jobbik bázisa mindig is stabilabb, mint másoké – ők ugyanis tudják, hogy kevesen vannak, és muszáj menniük –, a 43 százalékos politikai közömbösség mellett már nem is tűnik csodának, hogy a szélsőjobb nyert egy olyan településen, ahol a demográfiai adatok szerint akár roma polgármestert is választhattak volna.
2006-ban Szendrőládon egyértelmű volt: ha minden cigány elmegy szavazni, akkor roma polgármestere lesz a településnek, mivel ők vannak többségben. De a cigányság otthon maradt, mert évtizedek óta azt tapasztalta, bárki is ült a székbe, rajtuk nem segítettek. A nem roma lakosság viszont annyira megijedt a cigány polgármester lehetőségétől, hogy még a hetven-nyolcvan éven felüliek is elmentek voksolni. Így aztán persze nem a cigányok adták Szendrőlád polgármesterét.
Valószínűleg nem volt ez másképp most Hencidán sem. A romák nem bíztak abban, hogy bárki is enyhít a nyomorukon, ezért nem nagyon mentek el szavazni. A szélsőjobbosok viszont tudták, hogy nagy lehetőség van a kezükben. Ki is használták a lehetőséget. Ennek az az üzenete a roma értelmiség számára, hogy hatalmas a felelősség rajtunk. Négyévente igenis meg kell mozgatnunk a cigányságot. Különben a bizalmatlanság és a reménytelenség akkor is otthon tartja a romákat, amikor majd olyanok akarnak bekerülni az állami gépezetbe, akik éppen a mi kirekesztésünkre szakosodtak.
In memoriam Tyler Clementi
2010. október 21.
Tyler Clementi, a tehetséges hegedűs öngyilkos lett – adták hírül a közelmúltban az internetes hírportálok. – A George Washington hídról ugrott a Hudson-folyóba. A tizennyolc éves fiú a New Jersey-i Rutgers Egyetem elsős hallgatója volt. Homoszexuális volt, akinek egy másik férfival való együttlétét korábbi középiskolai osztálytársai titokban közzé tették a világhálón.
Ha mindez egy heteroszexuális férfival történt volna, akkor az internetes közvetítés főszereplője megdicsőült volna, mert kiderül róla, hogy igazi férfi, egy valóságos „csődör”. Minden ment volna tovább a maga szokásos rendjében, talán némi derültség mellett, csakhogy Tyler Clementi nem volt heteroszexuális.
Nem vállalhatta nyíltan, hogy mást gondol a szerelemről, mint a többség. Azért nem, mert ha bevallja, hogy számára egy kicsit más a világ, mint a többség számára, akkor szégyenkeznie kellett volna, gúnynak és megvetésnek lett volna kitéve. Mindez arra ösztönözte, hogy inkább rejtőzködjön, mert – el nem ítélhető módon – ő sem akarta, hogy bántsák.
Tulajdonképpen az internetes közvetítés sem volt más, mint bántás. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy, a többség számára izgalmas heteroszexuális aktust tettek közszemlére, hanem arról, hogy egy „egzotikus korcsot” mutattak be, aki szemtelenül rejtőzködött a „normálisak” társadalmában. De végre elkapták, lebuktatták, és megkaphatta azt, ami jogosan járt neki: a kiközösítés, a megbélyegzés.
Az Amerikai Egyesült Államokban bíróság elé fogják állítani a titkos internet-közvetítés szervezőit, de még ha el is ítélik őket, akkor sem lesz valódi igazságszolgáltatás. A volt osztálytársak ugyanis kevesek voltak ahhoz, hogy Tyler Clementi öngyilkos legyen. Ehhez kellett még az őt körülvevő, merev gondolkodású mikrokörnyezet is, amelynek a meg nem értésétől nyilván rettegett. Ha ez nem így lett volna, biztosan nem dobja el az életét.
Mindez 2010 őszén történt. Néhány napja. Abban az országban, amely állítólag a Föld legfejlettebb demokráciája, a szabadság hazája. Mit lehet akkor várni a többi nációtól? Egyáltalán mikor jut már el oda az emberiség, hogy leszokik azok megbélyegzéséről, akik egy kicsit el mernek térni a szokásostól?
Tyler Clementi művész volt. Valószínűleg sokkal érzékenyebb, mint az átlagemberek. Még túl fiatal ahhoz is, hogy elegendő lelkiereje legyen szembefordulni a farkasaival. Végül is megint a farkasok győztek, ahogyan az emberiség eddigi története során az lenni szokott.
Tyler Clementi öngyilkosságában nemcsak az a fájdalmas, hogy meghalt egy ember, hanem az is, hogy annyira fiatal volt. Halálba űzése után már soha sem fogjuk megtudni, hogy „csak” egy jól képzett művésszel, vagy egy brillírozó zsenivel lett kevesebb a világ. Milyen értékeket kaptunk volna tőle? Érettebb korában hány emberen tudott volna segíteni, beleértve a sorstársait is?
A legmegdöbbentőbb ebben a történetben az, hogy még ma is meghalhatnak emberek csak azért, mert a többségtől eltérő tulajdonságuk miatt másodrendű, értéktelenebb állampolgárokként kezelik őket. Milyen világ az, ahol bár nemzetközi egyezmények, jogszabályok rögzítik, hogy minden ember egyenlő, ugyanakkor a valódi világban „elnyomók” vannak és „elnyomottak”?
Személyesen nem ismertem Tyler Clementit, de azt tudom, hogy tizennyolc évesen én nagyon boldog voltam. Én is elsőéves egyetemista voltam, nagykanállal habzsoltam az életet, és bár engem is bántottak – igaz, a származásom és nem a szexuális irányultságom miatt –, nekem nem kellett meghalni. Nekem megadatott, hogy haladjak és kiteljesítsem önmagam. Most viszont nagyon fáj, hogy Tyler Clementit öngyilkosságba kényszerítették. Úgy látszik, olyanok közé került, akik azt akarták, hogy szenvedjen, mert neki másképp volt szép a világ.
Kultúrharc
2010. október 26.
A bíróság jogerősen is úgy döntött, hogy Jászladányon nincsen iskolai szegregáció, és a helyi önkormányzat jogosan rendelkezett a vagyonával akkor, amikor a tulajdonában lévő iskolaépületet megosztotta, és átadta az ingatlan egy részét egy olyan alapítvány használatába, amely szintén oktatási tevékenységet akart folytatni a településen, csak éppen tandíj ellenében.
A jogvédők szerint az alapítványi iskola létrehozása sérti a helyi roma lakosság gyermekeinek érdekét, mert a nyomorgó cigányok képtelenek fizetni az új oktatási intézménynek, így oda csak a jobb módú, nem cigány gyerekek kerülhetnek be. Vagyis az alapítványi iskola létrehozása a szociális kirekesztésen kívül diszkriminatív is.
Szerintem a jogvédők álláspontja világos, de a magyar bíróságokat ezzel nem sikerült meggyőzni. Ők ugyanis nem vizsgálták azt a kérdést, hogy erkölcsös-e létrehozni egy tandíjas iskolát egy olyan településen, ahol szegények a romák, és ahol a nem romák jobban élnek náluk. Ehelyett a tisztelt bíróság azzal foglalkozott, hogy az önkormányzat szabadon rendelkezhet-e a vagyonával egy demokráciában, amire persze minden normális jogvédő azt mondja, hogy természetesen. Csakhogy ezt tenni egy olyan helyen, mint Jászladány, nem ildomos.
Különösen azért nem ildomos, mert már vagy tíz éve, mielőtt a jászladányi alapítványi iskola létrejött, a város polgármestere a helyi önkormányzati lapban arról értekezett egy, a civilizációk kultúrharcáról szóló külföldi szakirodalomra hivatkozva, hogy nem érdemes megvárni azt, amíg a különböző civilizációk összecsapnak. Mivel ez így is, úgy is bekövetkezik, előre meg lehet tenni azokat lépéseket, amelyek megelőlegezik a nemzetközi szakirodalomban jelzett végeredményt. Ez a logika a jelek szerint nagyon tetszett a jászladányi képviselőtestületnek és a sok helyi rasszistának, mert áldásukat adták az alapítványi iskola létrehozására. Az alap sztoriban ott van a hiba, hogy Jászladányon nem lehet szó civilizációk összecsapásáról, mert a helyi romák ugyanabba a templomba járnak, ahová a nem romák. Ráadásul nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a helyi cigányok döntő többségének az anyanyelve a magyar, tehát a gyerekeik anyanyelve is a magyar, ezért talán nem kellene civilizációs harci kísérletet játszatni a roma és nem roma gyerekekkel a településen, merthogy valójában a cigány és a nem cigány kisgyerek is magyar.
Jászladányon nem egyszer megfordultam, laktam is ott hosszabb ideig, dolgoztam Kállai Lászlóval, segítettem neki, ott, ahol tudtam, mert pedagógusként, és a neveléstudományokat kutató doktoranduszként szent meggyőződésem, hogy az iskolának le kell képeznie az életet.
Tudomásul kell venni, hogy ebben az országban a többségi társadalom mellett van még tizenhárom hivatalos nemzetiség és etnikum, illetve két nem hivatalos, a zsidó és a kínai. Mi mindannyian közös hazában élünk, ugyanakkor sok közöttünk a súrlódás. Ezért kell megtanítani a pedagógusokat arra, hogyan lehet normálisan egymás mellett élni, továbbá olyan eredményesen, hogy ne csak az ország, hanem minden egyes ember gyarapodni és boldogulni tudjon. Ehhez pedig kiváló szocializációs és gyakorló terep az iskola, ha együtt tanítják a gyerekeket.
Jászladányban szociális alapon elszakították egymástól a roma és nem roma gyermekek többségét, így aztán csak arra készíthetik fel őket a pedagógusok, hogy külön, és egymás ellenében kell élni. Ebben talán az a legfájóbb, hogy ezt az országban minden valamire való szakember tudja, mégsem állt ki senki az elmúlt tíz évben, hogy ezt elmondja. Egyik pedagógus szakmai szervezetnek sem jutott eszébe az, hogy mondjuk egy sajtótájékoztató keretében elítélje a jászladányi „antipedagógiai” gyakorlatot, hogy szembeforduljon az ottani, főként az alapítványi pedagógus munkaközösséggel. Azt pedig akár a jogvédőknek is fel lehet róni, hogy miért nem mutogatták a bíróságokon azt a régi önkormányzati lapszámot, amely a jászladányi roma és nem roma gyermekek civilizációs kultúrharcát készítette elő.
Gyökerek
2010. október 30.
Nicolas Cage jelenleg Romániában forgat. Ebben a hírben nincsen semmi különös, abban viszont igen, hogy díszvendége volt egy olyan jótékonysági bálnak, amelyet a hátrányos helyzetű romániai roma gyerekek oktatásának támogatására szerveztek.
Ha az emberben felvetődik a kérdés, hogy mi köze lehet egy amerikai világsztárnak az erdélyi vagy a bukaresti cigány diákokhoz, akkor az a gyors válasz, hogy semmi. Semmi, mert Románia és az USA között hatalmas a földrajzi távolság, és azért sem, mert Nicolas Cage és a román roma gyerekek finoman szólva sem ugyanabban a közegben mozognak. De ha egy kicsit mélyebbre ásunk, akkor kiderül, hogy Nicolas Cage-nek sokkal több köze van akármelyik bukaresti vagy erdélyi cigány kisgyerekhez, mint a román állampolgároknak.
Az Oscar-díjas színész nagyszülei olasz bevándorlók voltak az Amerikai Egyesült Államokban, ráadásul akkor, amikor a többségi társadalom tagjai erős előítélettel viseltettek az olaszokkal szemben. Ez akár azt is jelentheti, hogy Nicolas Cage családi háttere, vagy családi hátterének a története majdnem ugyanaz, mint a romániai roma gyermekeké. A szomszédos országban élő cigány tanulók is ugyanúgy bevándorlók, mint ahogyan Nicolas Cage felmenői, azzal a különbséggel, hogy az ő őseik több mint ötszáz évig, egészen a tizenkilencedik század közepéig kényszerültek arra, hogy rabszolgaságban sínylődjenek.
Mindez pedig az egyszerű párhuzamon túl felveti azt a kérdést is, hogy mi a különbség a román és az amerikai gondolkodásmód között, sőt akár azon is eltöprenghetünk, hogy mi a különbség Európa és az USA mentalitása között.
Mi, európaiak, hajlamosak vagyunk mindenféle módon megbélyegezni az amerikaiakat. Felszínesnek, erőszakosnak, romantikusnak gondoljuk őket. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a demokrácia ott mégis jobban működik, mint kontinensünk sok helyén, és valószínűleg azért, mert Európa és az USA között hatalmas lényegi különbség van.
Európában a különböző államok többségi társadalma évszázadok óta őshonos, míg az Amerikai Egyesült Államokra ez az állítás nem igaz. Ott az indiánokon kívül mindenki be tud számolni arról, hogy Európa melyik országából származott el. Vagyis az amerikaiaknak nincsenek olyan történeti gyökereik az USA területén, ami nacionalizmust, kirekesztést szülne, míg az európaiaknak van a saját államukban. A tengerentúli országban büszkék arra, hogy bi-kulturálisak, vagyis valamilyen kisebbséghez tartoznak, mégis amerikaiak, Európában viszont nem pozitívum, ha valaki kettős kultúrájú. Európában az emberek igyekeznek letagadni a származásukat, és hangsúlyozzák monokulturális adottságaikat.
Nicolas Cage és a romániai roma gyermekek sorsának ilyen módon való összekapcsolódása szomorúan megrendítő, ugyanakkor kérdés, hogy mennyire lesz hatásos ez a nemes gesztus, még akkor is, ha egy Oscar-díjas színészről van szó. A szintén bevándorló Madonnáról is tudjuk, hogy a közelmúltban egy bukaresti koncertje alkalmával arról szónokolt, be kell fejezni a romák Romániában történő hátrányos megkülönböztetését. Ahelyett azonban, hogy pozitív válasz született volna rá, a közönség reakciója inkább kiábrándító volt.
Az európai romáknak nyilván örülniük kellene annak, hogy az amerikaiak egyre többet tudnak róluk. De kétlem, hogy a bennük élő nacionalizmust, „egyszínűségét” rövid időn belül le tudja gyűrni a bevándorlók gyökértelensége, „sokszínűsége”.
Belgaságok
2010. november 12.
Csörög a mobil. Ismeretlen a szám. Felveszem. Rövid bemutatkozás után egy kedves női hang kérdezi tőlem, hogy emlékszem-e rá? Igen. Emlékszem. Azért keres, mert miután szétváltunk az egyetem után, az Európai Bizottsághoz került Brüsszelbe, s most éppen azzal bízták meg, hogy magyarországi roma politikusoknak, szószólóknak olyan körutat szervezzen az EU székvárosába, amelynek keretében megismerkedhetnek az Európai Unió intézményrendszerével, s az aktuális roma politikákkal, melyekben az EU bürokratáinak és néhány európai parlamenti képviselőnek az előadásai igazítanak el.
És én miben segíthetek? Hát abban, hogy az interneten rólam keringő anyagok szerint elég mélyen „beástam” magam a roma közéletbe, s biztosan lennének információim arról, hogy kik lehetnének a körút jelöltjei.
Az egyetemi évek emlékére tekintettel igent mondok és segítek. Szűk egy hónapig egyeztetek a kolléganőjével arról, hogy kik jöhetnek szóba fővárosból, vidékről, keletről és nyugatról, s milyen pártokból, ügyelve arra is, hogy a kiutazók között képviseltetve legyen a három legnagyobb (magyar, oláh, beás) cigány közösség is.
Aztán az egyeztetések során kiderül, én is megyek Brüsszelbe. Nem mondok nemet. Strasbourg-ban már láttam az EU intézményeit, kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan néz ki a történet Brüsszelben. Nagyon szépen.
A kiutazó kilenc roma szakember csoportosan sem keltett feltűnést. Szó szerint méterenként ütközött az ember marokkói vagy algériai arabba, kongóiba, törökbe, görögbe, olaszba, még magyarokba is, németekről nem is beszélve. Mindenütt dallamosan cseng a francia nyelv, és az ember leélhet egy életet boldogan itt, ha tud angolul, mert még az idős emberek is beszélik a világnyelvet, s nem foglalkoznak azzal, hogy kicsit barnább, mint a szokásos. Sőt az éttermekből kikiabálnak az emberre, hogy fáradjon be, mert ilyen meg olyan kiszolgálásban lesz része. Ingyen jegyekkel hívogatnak az esti diszkóba, s Brüsszel utcáin sétálgatva közben azon jár az ember esze, hogy mindössze két órát utazott repülőn nyugatra, s már nem mondja azt a biztonsági őr a szórakozóhely ajtajában, hogy ’zártkörű rendezvény van’, vagy nem közlik mindenféle gátlás nélkül a vendéglátóegységben azt, hogy ’romákat nem szolgálunk ki’. Brüsszelben belehasít az emberbe, hogy hol is élünk mi, huszonegyedik századi magyar romák?
Ilyen belépő után az ember azt gondolná, hogy az EU intézményeiben fenékig tejfel minden, kolbászból fonják a kerítést. De a roma gyakornokokon kívül főállásban cigány értelmiségit nem lehet találni, mert bár elismerik, hogy miért is ne dolgozhatnának Brüsszelben cigányok is, de valahogy úgy tűnik, mégsem akaródzik ezt kiharcolni senkinek.
Az egyik magyar munkatárs, aki Budapest EU-képviseletén dolgozik, konkrétan közli is, hogy ők akartak roma gyakornokot, csakhogy nem lehet diplomás, angolul tudó cigányt találni. Kiszalad erre a számon, hogy diplomás vagyok, több nyelvet beszélek, ebből kettőt felsőfokon, az egyik az angol, s mellesleg doktorálok is, mire elhallgat. Amikor pedig a Romaversitas Láthatatlan Kollégiumról beszélek, ami már a 2000-es évek elején is angol nyelvi képzést adott a diplomájukat szerző roma fiataloknak, illetve a Romano Kherről – azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák. Pedig bizony mind a kettő Budapesten van. És ő Budapest EU-képviseletén dolgozik, s az a feladata, hogy Brüsszelben Budapest füle legyen, illetve Budapestnek is szószólója Brüsszelben. Amikor azt magyarázom neki, hogy legalább tízezer diplomás cigány van csak Magyarországon – s arról nem is beszélek, hogy a Soros György által alapított, budapesti székhelyű, Central European University évek óta angol nyelvi képzést tart diplomás romáknak, tehát lehetne honnan meríteni –, akkor távozóban még felteszi a kérdést: Önnek van munkája? Igen, felelem, konkrétan hét különböző munkám van folyamatosan.
Azóta sem tudom, vajon munkát akart-e ajánlani, és azt hitte, dühös vagyok, mert ott nincs helyem, vagy csak szimplán kíváncsi volt. A választ valószínűleg sosem fogom megtudni, mert nem hazudtam, hogy munkanélküli vagyok. Még akkor sem, ha – ellentétben az EU bürokratáival – Brüsszel elvarázsolt.